Az Uno egy kiskategóriás autó volt, melyet a Fiat 1982 és 1995 között gyártott olaszországi gyártósorain. Más országokban egyébként még a gyári licencei alapján még csaknem további 20 évig készültek Unók, az utolsó darabok 2013-ban, Brazíliában készültek el, és ezeket is beleszámolva mintegy nyolcmillió-nyolcszázezer darab készült el a típusból.
Az Unót 1983 januárjában mutatta be a Fiat, hogy leváltsa az idősödő 127-es típusát. A Giorgetto Giugiaro által tervezett Uno rendkívül népszerűvé vált,formája tetszetős, stílusos volt a maga idejében, légellenállási együtthatója mindössze 0,34 volt. A kocsi már a kezdetekben is sok dicséretet kapott üzemanyag-takarékossága, belső helykínálata, jó menetkomfortja és irányíthatósága miatt. Az Uno egyébként alig egy hónappal az akkori másik európai sláger, a Peugeot 205 előtt jelent meg, mely szintén a kategória egyik meghatározó tagjává vált, és sokáig gyártásban is maradt. A versenytársak még említve ide tartozott a GM által nem sokkal korábban bemutatott Opel Corsa A, Ford Fiesta, Vw Polo és az akkor szintén újdonságként bemutatott Nissan Micra is. Az Uno sikerében talán az is közrejátszhatott hogy, 1984-ben az Év Autójának választották Európában.
Eleinte a Fiat 127-ből is ismert motorokkal és sebességváltókkal forgalmazták a típust, legkisebb változat egy 903 cm³-es, de volt még 1,1 és 1,3 literes soros négyhengeres benzinesek is. Az Uno az autóiparban bevett szokástól eltérően nem motorjának hengerűrtartalma, hanem teljesítménye alapján kapta típusjelöléseit, így létezett 45, 55, 60, 70 és 75 jelölésű típus is amik egyben az autó lóerejét is jelölték. 1985-től a korábbi 0,9 literes motort leváltotta egy 1,0 literes (999 cm³), SOHC vezérlésű FIRE (Fully Integrated Robotised Engine) egység. Ez a motor könnyebb volt, kevesebb alkatrészből állt, és jobb teljesítményt és üzemanyag-hatékonyságot biztosított. A legjobban felszerelt változat a 75 SX i.e. volt, üzemanyag-befecskendező rendszerrel, azonban az akkoriban felfutó dízel-őrületet is jól meglovagolta az 1300 köbcentis Uno D és DS változat. Ne feledkezzünk meg a sportváltozatról sem, '85 áprilisában a Fiat bemutatta az Uno Turbo i.e.-t, mely csak háromajtós ferde hátú karosszériával volt kapható. Bosch üzemanyag-befecskendezéssel, Magneti Marelli elektromos gyújtással és vízhűtéses IHI turbófeltöltővel, melyhez egy közbenső hűtő is tartozott, a beömlő levegő hűtésére. Az így létrejövő motor számos kortársánál fejlettebbnek számított. Hengerűrtartalma eleinte 1299 cm³ volt, de ezt később 1301 cm³-re növelték. Mindkét változat 105 lóerős (78 kW) csúcsteljesítmény leadására volt képes, de a tulajdonosok szerint az 1301 cm³-es motor jobban reagált a gázadásra, és nyomatéka is némileg nagyobb volt.
Karosszéria kialakításában három- és ötajtós ferde hátú karosszériával volt kapható. Belsőterének legnagyobb különlegessége az volt, hogy az irányjelzők kapcsolókarján kívül minden egyéb, hagyományosan a bajuszkapcsolókra kerülő kezelőszerv a műszeregység két oldalán kapott helyet úgy, hogy a kormánykerék elengedése nélkül is használhatók legyenek.
A cikkben szereplő autók az első generációs Unók példányai (1983–1989) és az írás címválasztása sem véletlen volt.
Manapság már ritkán találkozni a forgalomban ezzel a típussal, pláne szemmel láthatóan napi használósat a ráncfelvarrás előtti, első generációs példányt (lásd felső két kép / 3 ajtós).
És hogy miért volt ez számomra nagy öröm? Röviden csak annyit is írhatnék, lásd alsó két kép, de ebből nem biztos hogy mindenki értené :-) Családunkban anno ez volt az első "nyugati" autó, rengeteg boldog, közös és probléma mentes kilométert megtéve. A képeken is látszik, '91-előtti állapot még a régi két betű-négy számos rendszám és talán még az is, egy jól felszerelt ötajtós UNO 60S példány volt.
